2017 januárjában belevágtam életem első igazi kalandjába: Erasmus részképzés keretében egy félévre Törökországba utaztam. Hogy miért éppen Törökország? Ez az egyetemünkön tanult török diákoknak köszönhető, akikkel életre szóló barátságot kötöttem.
A partneregyetemünk a Sakarya Üniversitesi, amely az Isztambultól kb. 2 órányira fekvő Sakarya tartományban található. Az egyetemi campus nagyon hasonlít a miénkre, hiszen ez is nagy területen van, igazi kis különálló várost alkot – a város felett, ugyanis nagyon magasan van, de ennek köszönhetően csodálatos a kilátás az alattunk elterülő Sapanca-tóra és a szemközti hegyekre. Az egyetem rendkívül nagy figyelmet fektet a biztonságra: a bejáratnál minden autót és buszt megállítanak és ellenőrzik a diákigazolványokat.
Az egyetemmel ellentétben az oktatás azonban már kevésbé hasonlít a miénkre … Az órák nagy része törökül folyik, még akkor is, ha esetleg német nyelven van meghirdetve – ez volt az egyetlen igazi negatívuma a kint eltöltött időnek. Persze ennek is megvan az előnye: sikerült némi török tudásra szert tennem, a félév végére már egész sokat értettem az órákból és a beszélgetésekből. Az oktatók nagyon segítőkészek voltak, bár mivel a tanszék egyedüli külföldi hallgatója voltam, megesett, hogy a tesztek során megfeledkeztek rólam, és én is török nyelvű feladatlapot kaptam. Természetesen később mindig megoldódott a dolog. Ha már tesztek: itthon bármilyen dolgozatot is írunk, kötelező a toll használata, odakint pedig mindenki ceruzával és radírral érkezett még a vizsgákra (!) is. Egy másik furcsaság (legalábbis számomra), hogy kis létszámú csoportok esetén az órákat gyakran tartják az oktató irodájában, esetleg a tanszék melletti kis kávézóban, vagy jó idő esetén odakint a parkban, a fűben üldögélve. Természetesen a tea és a törökök kedvenc rágcsálnivalója, a leblebinek nevezett pörkölt csicseriborsó ekkor is elengedhetetlen.
Sok-sok érdekesség vagy furcsaság van még ezenkívül a törökök életében, amelyhez nehéz volt hozzászoknom. Ilyen volt a müezzin éneke (ezán), amely napjában ötször hívja imára a törököket (és amelyre én is felébredtem minden hajnalban). Ha szól az ezán, Sakaryában könnyen megeshet, hogy a boltban nem lesz, aki kiszolgáljon a pultnál. De nehéz volt hozzászoknom a közlekedéshez is: A buszokat (hiába menetrendszerinti), le kell inteni, ha fel szeretne szállni az ember, akár egy taxit, különben nem áll meg. Nem könnyű megszokni emellett azt sem, hogy a kóbor kutyák és macskák szabadon sétálgatnak az utcán, de még az egyetemen is – és nem csak egy-kettő van belőlük.
Két dolog azonban rendkívül tetszett: a törökök hazaszeretete és összetartása. Az iskolákban minden pénteken osztályonként felsorakozva éneklik még a legkisebbek is a török himnuszt Atatürk fényképe előtt. Atatürk olyan személy a törökök életében, akit mindenki tisztel és akire mindenki felnéz. A török zászló mindenhol ott van az ablakban: az iskolákban, a boltok kirakatában, a kávézókban és éttermekben, a fodrásznál, és a legtöbb lakóház erkélyén is lóg egy-egy nemzeti lobogó. A törökök büszkék rá, hogy törökök. Egymásra pedig szinte testvérként tekintenek, bármikor bármiben segítenek, ahogyan csak tudnak, legyen az a saját hazájukban vagy külföldön. A család pedig mindennél fontosabb.
Kinti tartózkodásom során természetesen igyekeztem minél jobban felfedezni Törökországot, így ellátogattam a varázslatos Isztambulba, a legeurópaibb városként emlegetett Izmirbe, az ókori Epheszoszba és az Égei-tenger partjára is. Nagyon örülök, hogy az Erasmus megadta a lehetőséget, hogy eljussak ezekre a helyekre, és hogy megismerhessem ezt a különleges kultúrát, hogy egy kis időre én is részese lehessek ennek a mesés keleti világnak.
