Hogyan jellemeznéd kapcsolatod Miskolc városával?
Egészen rendkívüli, ahogy a miskolciak szeretik a színházukat, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy közel kétszáz éve a városlakók saját akaratukból döntötték el, hogy nekik színház kell. Így épült meg ez a csodálatos épület és ez a mentalitás valahogy átöröklődött az évek során. Amikor én közel öt és fél éve Miskolcra érkeztem, az első döbbenet, az első pozitív felismerés az volt számomra, hogy mennyire szeretik az emberek a színházukat. Amikor egy-egy előadás szünetében az előtérben sétál az ember, akkor a beszélgetésekből tényleg érződik ez a mély színháziránti ragaszkodás. Azt gondolom, hogy a Miskolci Nemzeti Színház kivételes helyet vívott ki magának, nemcsak a régióban, hanem talán az országban is. Jelen pillanatban egy szakmailag nagyon jól értékelt színház, ezt például az is mutatja, hogy 2017-ben a színházi kritikusok legjobb előadás díját a miskolci Kivilágos kivirradtig nyerte el. A szakmai elismerésen túl van még egy nagyon fontos dolog, hogy a mi nézőink szeretnek minket, egy évadra a 130-140 ezer nézőt nem sok magyarországi színház éri el. Számomra van még egy nagyon fontos szempont, amikor az ember elmegy a fővárosba végzős diákokat leszerződtetni. A legjobbakért nyilván nagyon nagy verseny van, a Katona József Színház, az Örkény István Színház, a Vígszínház és még sorolhatnám, mindenki a legjobbakat akarja megszerezni. Ebben a versenyben is jól áll a Miskolci Nemzeti Színház, jelenleg tizenhat olyan színészünk van, aki nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tehát a fiatalok szeretnek idejönni, az is nagyon fontos lenne, hogy itt is maradjanak Miskolcon és befogadja őket a város, de ezzel sincs probléma. Például Bodoky Márknak ez a második évadja itt, és érezhetően beszélnek róla a városban, kíváncsiak, hogy vajon megint a magas, szőke fiú játszik-e.
Több mint két éve állsz a Miskolci Nemzeti Színház élén. Egy fővárosi színházzal összehasonlítva milyen nehézségek merülnek fel egy vidéki színház vezetése kapcsán?
Egy vidéki nemzeti színháznál nagyon fontosak az arányok a műsor elkészítésénél, hogy minél nagyobb számban elérd a társadalom különböző korosztályait, rétegeit. A legnehezebb dolog a patikamérleg, amin kimérjük a bemutatók számát, műfaját és sűrűségét továbbá, hogy mindig a minőségre törekedjünk. Vezetőként a legnehezebb része a felelősség azokért az emberekért, akikkel együtt vagy. Ebben a színházban több mint háromszáz alkalmazott van, az több mint háromszáz családot jelent, ez nagyon nagy felelősség. A budapesti színházakkal összehasonlítva az a különbség, hogy a fővárosiak mind specifikus színházak, ugyanolyan típusú előadásokat mutatnak be, nincs a repertoárjukban széles művészeti eloszlás. Egy vidéki nemzeti színház játszik például operát, operettet, drámát, vígjátékot, kortárs színművet, balettet és táncelőadást. Itt egy épületen, egy struktúrán belül kell megvalósítanunk azt, ami Budapesten nyolc-tíz színházra oszlik el, de pont ez a kihívás benne. Egy színész számára is érdekes, és szerintem a fejlődését is segíti ez a sokszínűség, például egyik este egy francia bohózatban játszik, a következő este egy Dosztojevszkij drámában, utána pedig egy operettben ő a táncos komikus.
Ha jól tudom, az eredeti végzettséged matematikus. Hogyan kapcsolódott össze életed a színház világával?
Valóban matematikusként végeztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Tulajdonképpen mindig is színész akartam lenni, aztán az pont nem lettem. Valahogy a szüleim nem nagyon szerették az ötletet, hogy én színész akarok lenni, ez annyira sablonos történet. Volt egy hallgatólagos kompromisszumunk édesapámmal, hogy ha a matematika szakra felvételizek és elvégzem, utána színész lehetek. Amikor harmadéves voltam a matek szakon, akkor felvételiztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, fel is vettek. Aztán se matematikus, se színész nem lettem, rendező szakot végeztem el a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A matematika egyébként egy csodálatos dolog, a mai napig megpróbálom megoldani az emelt és a közép érettségi feladatokat, illetve a tízéves gyerekem kapcsán a Zrínyi Ilona Matematikaiverseny feladatait is néha előveszem. Egyébként ez a matematikával kiépített struktúrált gondolkodásmód nagyon sokat segít a színházat érintő gazdasági kérdések átlátásában. Nekem jó barátaim a számok.
Milyen a Miskolci Nemzeti Színház és a Miskolci Egyetem kapcsolata? Hogyan szeretnétek bevonzani a fiatalokat a színházba?
Egyrészt van egyetemi bérletünk, szerintem az egyetemisták generációját a legfontosabb, hogy megérintse a színház. Én alapvetően színházba járni a Tudományegyetemen kezdtem el. A nyolcvanas években egyetemistaként színházba menni egy lánnyal nagyon menő volt. Hihetetlenül menő volt, hogy nem azt mondtad, hogy menjünk a kocsmába, gyere fel hozzám, igyunk valamit, hanem azt mondtad, hogy menjünk el színházba. Ezzel a kolozsvári bölcsészkar nagyon szép lányait hihetetlenül el lehetett hódítani. Akkoriban nagyon sokat jártunk színházba, hetente kétszer előadáson voltunk. Én a színházba járást ma már nem érzem ennyire trendinek az egyetemisták körében. Nem szeretnék általánosítani, de az előadások szünetében sétálva azt látom, hogy kevés az egyetemista. A legnagyobb kihívás a színház számára, hogy hogyan tudjuk megszólítani az egyetemistákat. Egyrészt úgy, hogy tizennyolc-huszonegy éves emberek játszanak a színpadon, másrészt pedig olyan történeteket próbálunk elővenni, ami érdeklődésre tarthat számot egy egyetemitánál. Egy gépészmérnök szakos hallgató nem attól lesz értelmiségi, hogy a szakmáját csodálatosan műveli, hanem attól válik a társadalom igazán kiemelkedő értelmiségi és meghatározó alakjává, hogy könyvtárba jár, könyvet olvas, színházba jár vagy koncerten vesz részt és mellé próbálja a szakmáját maximálisan művelni. Azt gondolom, hogy ha hiányzik a kultúrával való együttélés, akkor biztos, hogy kevesebb az ember. Megpróbáljuk megszólítani az egyetemistákat, fiatalokkal próbálunk előadásokat létrehozni, hogy fiatalokat szólítsunk meg. Nyilván keresztbe tehetem a síneket a főutcán, kitéphetem a legnagyobb fenyőt a Hargitán, belemárthatom az Etnába és felírhatom az égre, hogy „Gyertek színházba egyetemisták!”, ha ők nem akarnak színházba jönni. Azt gondolom, hogy ha egyszer eljön hozzánk egy egyetemista, akkor többször is el fog és megszereti a színházat, ez nem egy rideg hely, ahol óriáspalástba öltözött emberek szavalnak a színpadon, hanem emberi történeteket mesélünk el fiatalokról fiataloknak.
Fotó: Stumphauzer Laura
