A Földet egy Mimicnek nevezett földönkívüli életforma pusztítja, és minden jel arra utal, hogy győzedelmeskedni fognak. Ha csatát is vesztenek, azt is csak szándékosan, csapdába csalva az elkeseredett, halálba tartó harcot vívó emberiséget. Főhősünk Bill Cage (Tom Cruise), a katonaság szóvivője és hangja egyik pillanatról a másikra a háború közepén találja magát, kiszakítva komfortzónájából, egyből a mélyvízbe dobva. Tündöklése a csatamezőn nem tart sokáig, hiszen még a köré épített exoskeleton robotruhát sem tudja használni, így rögtön meghal a csata elején. Ekkor felébred egy nappal korábban, és újra megtörténnek az események: akarata ellenére besorozzák, partra szállnak, meghal. Majd újra. Aztán újra.
Főhősünk ahányszor újra kezdi utolsó napját, annál többet tud meg arról, miért történik mindez, és hogy hol találhatja meg az Omegát, ami az ellenfél egyetlen gyenge pontja. Így próbálja megakadályozni Ritával (Emily Blunt) kiegészülve, hogy elvesszen a Föld.
A színészi játékkal nem lőttek kapufát, hiszen Tom Cruise ugyanúgy néz ki, mint 10 évvel ezelőtt, és az esendő szerepkörből tökéletesen gyúrta fel magát az emberiség utolsó esélyévé. Végigkövethetjük, ahogy a saját bőrét menteni próbáló, gyáva dezertőrből hogyan lesz a világ megmentője, aki saját életét több százszor feláldozva küzd azért, hogy a Földön újra béke legyen. Emily Bluntnak is jól állt a kardos hadvezér-figura, még ha ez a szerep folyamatosan oldódott is fel, hogy végül megmutassa érzelmes, szerethető oldalát, amit még az izzadságszagú kézenállása sem tört meg. Az ilyen filmek kritikus pontjai, az idegenek is egészen kiválóan voltak megformázva. A pusztító Mimicek mellett a film hű maradt a 12-es besoroláshoz, így inkább a kisebb poénok dominálnak, mint a vér és a brutalitás.
A film látványvilága rendben van, kezdve a partraszállás-jelenettől, ahol ezúttal nem nácik, hanem földönkívüliek várják a katonákat a túloldalon, egészen a Louvre ostromáig. Jót tett a filmnek nagyon, hogy végre nem Amerikát állították be a világ közepének, hanem egy kicsit tágítottak a spektrumot, igaz, utalások, például a partraszállás, a vicces és önfeláldozó bajtársak mindig jelen voltak a filmben, így a film nem felejtett el amerikai lenni.
A történet gyenge pontja a szerelmi szál, ez azonban szerencsére nem kapott nagy hangsúlyt, de sajnos jelen volt, fontos katalizátorként szolgálva a főhős útját. Amit már a plakátokon és az előzetesből lehetett sejteni, Blunt és Cruise a film vége felé egymásra találnak, tálalva a filmnézőknek a happy endet. Igaz, ez közel sem volt annyira szívbemarkoló, vagy szólt akkorát, mint például a Forráskódban Jake Gyllenhaal küzdelme az idővel, hogy megmenthesse a szerelmét.
Egy abszolút élvezhető, akciódús és látványos filmet kap az, aki megnézi. Megéri az árát, bár kiszámítható és van benne pár felesleg, de ez a kétórás játékidő esetében nem számottevő. A Holnap határa nem újító, valahogy minden elemét láttuk már, de mégis, olyan színvonalasan lett megalkotva, hogy egy igen kellemes moziélményt biztosít mindenki számára.
Keszi Bálint
