Pete Docter rendező filmje a 68. Cannes-i Filmfesztiválon debütált, majd 2015 júniusában mutatták be a nagyközönség számára, és ahogy a már említett számokból is látható, rögtön nagy siker lett, ahogyan Docter korábbi filmjei, a Szörny Rt. és a Fel is.
Az Agymanók főszereplője Riley Anderson, egy boldog emlékekkel teli kiegyensúlyozott tizenegy éves kislány. Ám amikor az apja új munkája miatt az egész család költözni kénytelen Minnesotából San Franciscoba, Riley-nak búcsút kell mondania a legjobb barátnőjének, a hokicsapatának és gyermekkora szeretett helyszíneinek. Ez a változás nem csoda, hogy igencsak sok munkát ad a Fejhadiszálláson dolgozó érzelmeinek, Derűnek, Bánatnak, Haragnak, Majrénak és Undornak. Az eddig megszokott rend nem működik, Derű, aki eddig egyértelműen Riley uralkodó érzelme volt, nem képes új boldog emlékeket szerezni a lánynak San Franciscoban. Derű hiába vitázik vele vagy zárja egy krétával zárt körbe, Bánat egyre több emlékhez ér hozzá, amik hirtelen elkékülnek, bánatossá válnak. Mikor pedig a legfontosabb emlékek egyike, egy főemlék is kékre változik, Derű és Bánat a nagy kalamajkában elhagyja a Fejhadiszállást, és amíg ketten Riley agyának eddig ismeretlen részeit fedezik fel, miközben a visszautat keresik, a másik három érzelemre marad a feladat, hogy Riley életét irányítsa.
A legnagyobb erőssége a filmnek az ötletesség, az, hogy az érzelmeket, az absztrakt gondolatokat, a felejtést, az emlékezést, a fantáziát, az agy igencsak összetett működését megfoghatóvá teszi azáltal, hogy képileg ábrázolja. Mindegyik érzelemhez egy-egy szín kapcsolódik, Derű sárga, Bánat kék, Undor zöld, Harag piros, Majré pedig lila. Az emlékeket a hozzájuk kapcsolódó érzelem színeinek megfelelő üveggolyók, a hosszútávú memóriát magas polcokból álló labirintus, a gondolatokat egy véletlenszerűen járó vonat, az álmok létrejöttét pedig egy filmstúdió reprezentálja a filmben.
A film elgondolása az emberi elméről igen érdekes, a cselekedeteinket eszerint elsődlegesen nem a logika vagy a gondolatok, hanem az érzelmeink vezérlik, és minden emlékünket alapvetően meghatározzák a hozzájuk kapcsolódó érzelmeink, a személyiségünket pedig a múltunk, a főemlékek építik fel.
Rileynak a film során a búcsúzást kell megtanulnia, azt hogy képes legyen elengedni a múltat és újra felépíteni önmagát. El kell búcsúznia nem csak az olyannyira szeretett otthonától, de a gyermekkorától és gyermekkori személyiségétől is. Még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Többé nem csak egy érzelem irányítja egy-egy pillanatban, az érzelmek nem egymást felváltva dolgoznak, hanem együtt, a boldogságba olykor egy kis szomorúság vegyül vagy a haragba undor. Ahogyan elhagyja gyermekkora helyszínét, úgy válik minden egyre bonyolultabbá, önmaga is.
